Prológus

-Amelia! Bepakoltad már a csomagjaidat az autóba?-üvöltötte apukám,Nathaniel, az emelten lévő szobám felé

-Igen! Mehetünk is lassan.-mondtam neki a lépcsőn lerohanva még egy táskával a kezemben

-Rendben kincsem! Menjünk,mert nem érünk oda időben!-jelentette be az autó csomagtartójának tetejét lecsukva.

Éppen Californiába tartunk,hogy életemben először részt vehessek Az élet ajándék! nevű táborban,amiben csak 16 éves kor felett lehet részt venni segítőként. Édesanyám,Milly Morton-Turner, alapított még 5 évvel ezelőtt,hogy segítsen a Down-szindrómás gyerekek beilleszkedésében az életbe.Bárcsak ő is részt vehetne az eseményen velem együtt,amire már nagyon vártam. Sajnos ő nem jöhet velem, mert 3 éve meggyilkolták.

Hihetetlen volt az a nap még 2016 április 17-én,mikor az anyukámat lelőtték a kórházban,ahol dolgozott szívsebészként, egy őrült ember kirohanása miatt.

 A férfi már évek óta börtönben ül a tettei miatt,de ez nem hozza vissza anyát. Az emlékeimben kutakodva figyelmes lettem arra, hogy egy könnycsepp gördült le az arcomon.

-Lia! Minden oké?-kérdezte édesapám a kezemet megsimítva

-Persze! Csak gondolkodtam.-mondtam a könnycseppeimet letörölve.

-Édesanyád büszke lenne rád,hogy ilyen bájos,kedves és okos lánnyá cseperedtél ebben a három évben.-mondta majd bekapcsolta a rádiót,hogy elterelje a figyelmemet.

Az út további részében a híreket hallgattuk pár dal megszakításával. Reménykedtem magamban,hogy tényleg igazat mondott az előbb. Az utóbbi 3 évben mindig úgy cselekedtem,hogy mindent meg tudjak tenni annak az érdekében,hogy felnőtté válljak a korom ellenére. Az esemény megkövetelte azt,hogy ne legyek az a mosolygós kis törékeny kislány,aki voltam. Keménnyé és leleményessé váltam ebben az időben.

VálaszTovábbítás