Harmadik fejezet

- Egy kis figyelmet kérnék gyerekek! - intette csendre a tömeget a főszervező, Mr. Lee.

Édesanyám rá hagyta a szervezési munkálatokat, mikor ő nem tudott itt lenni a tábor idején. Rá is hárult végérvényesen a feladat.

- Köszönöm! Na szóval először is szeretném megköszönni nektek az újabb részvételt. Hihetetlen, hogy az 5 év alatt mennyire érdekeltté vált a tábor sok segítőkész fiatal számára is, akik segítőként vesznek részt. Szeretném még megköszönni, hogy minket választottatok erre a két hétre. Ígérem nem fogunk csalódást okozni! - mondta majd egy kis szünetet tartva újra belekezdett.

- Bár itt lehetne a tábor ötletgazdája, Milly Morton-Turner is! Nagyon örülne, ha látná, mennyi fiatalt hozott össze ez az esemény! Sajnos ő már nem vehet  részt a megnyitókon - a mondata közben hatalmas gombóc keletkezett a torkomban - viszont örömmel jelenthetem be számotokra, hogy Ms. Morton lánya idén részt vesz a táborunkban segítőként. Amelia, kérlek fáradj fel a színpadra, hogy beszédet mondj! - szólalt meg élesen és tapsolni kezdett, bíztatva a tömeget.
Mindannyian rám néztek a kis csoportunkból is. Láttam a szemükben a felismerést, de nem szóltak egy szót sem. Szégyelltem magam, hogy legalább Glorianak mesélhettem volna az anyukámról. A szobánkba visszamenet én is ismertettem a családomat, viszont édesanyámról csak annyit mondtam, hogy már rég láttam és így nem is kérdezősködött felőle. Lassan a rémülettől lefagyva vánszorogtam a színpad irányába. Minden szem rám szegeződött és olyan pillantásokat is észrevettem, amiket kapni szoktam. A sajnálkozó. Utáltam az efféléket. Közben mindenki tapsolt én pedig még mindig nem értem fel a mikrofon elé. A középen álló mikrofon irányába lépcsőn keresztül jutottam fel. Erre nem készített fel senki. Mit mondhatnék? Fogalmam sem volt róla, szóval improvizálnom kellett, abban viszont nem voltam jó. Egy kis idő múlva megszólaltam nagy levegőt véve.

- Köszöntök mindenkit! - mondtam nyöszörögve, aztán újabb nagy adag levegőt lélegeztem be és fújtam ki fájdalmasan.

- Amelia Turner vagyok! Milly Morton-Turner lánya. Nagy megtiszteltetés, hogy most beszédet mondhatok, azon a helyen, amit még édesanyám hozott létre annak idején! Én is szeretném megköszönni, hogy ennyien eljöttetek! Remélem, hogy jól fogjátok érezni magatokat, amit a szervezők, a segítők és a személyzet tagjai is biztosítani fognak számotokra. További jó szórakozást kívánok! - mondtam befejezve a mondandómat, ami a rémület ellenére nem is sikerült rosszul.

Lassan lelépkedtem a lépcsőfokokon.

A többiek hangos tapssal és fügyüléssel díjazták a beszédemet, amit csak gyorsan magamban találtam ki. Örültem, hogy tetszett nekik, közben én egy kisebb szívrohamot kaptam, de az mellékes. Visszaérve a többiekhez, gyorsan leültem és az ujjaimat kezdtem el nézegetni. Mindig ezt csinálom, mikor ideges vagy feszült vagyok. A csoportunk tagjai egy ideig arra vártak, hogy megszólaljak, de nem volt erőm hozzá. Nagyon örültem, hogy nem záporoztak felém kérdések, ahogy régebben azokat megszoktam. Miért nem említetted, hogy az anyukád hozta létre a tábort? Miért nem meséltél róla valamit? Miért nem mondtad, hogy már nem él? Mi okból halt meg? Egyik, sőt más kérdés sem hagyta el a szájukat, aminek örültem. A megnyitó után semmi program nem várt ránk, így csináltunk magunknak. Nekem nem volt hozzá kedvem, de velük tartottam, mert akkor levehető lett volna, hogy nincs rendben velem valami. Az előbb megtudták, hogy mi történt, de azt nem tudhatták, engem mennyire érintett meg. Ezért is mentem velük. Másodrészt pedig szerettem volna barátokat szerezni, ahogy apának is megígértem. Végülis nem lenne rossz, ha lennének barátaim, akikre végre támaszkodhatok és elfogadnak úgy is, hogy hiányzik a lelkem egy darabja. 

A part szélén üldögélve kérdezgettük ki egymást, hogy teljesen tudjuk milyen is a társalgó partnerünk. Rengeteget nevettünk Watson vs. Láma viccén. Elhiheted, nem én adtam a nevet a sztorinak.

Este tizenegy körül járhatott az idő, mikor elbúcsúztunk egymástól. Sorban megöleltük egymást. Ronra került a sor az ölelésnél. Hezitálva végül a karjai közé kerültem. A nyakamhoz hajolt és feltette a kérdést, amit nem akartam volna soha sem megválaszolni.

- Szóval, min is bambultál el úgy délután, mikor elmentünk? – kérdezte lenézve rám, mert fél fejjel legalább magasabb volt nálam.

- Néztem az elém táruló tájat. – mondtam titokzatosan.

Széles mosolyra húzva a száját engedett az ölelésből.

Visszaérve a szobánkba örömmel fogtuk fel, hogy csak mi ketten leszünk a szobába.

Gloria előre ment és gyorsan lefürdött, míg én bepakoltam a szekrénybe a ruháimat, amik a bőröndben voltak eddig. A láncomat levetettem és az ágyam melletti szekrénykére helyeztem. Anya most büszke lenne, hogy barátokat szereztem azon a helyen, amit ő talált ki.

Hamar már az ágyban feküdtünk és beszélgettünk még egy fél órát. Az ágyaink úgy helyezkedtek el, hogy majdnem szemben voltak, így nem kellett hangosabban beszélnünk.

Egy kis idő elteltével Gloriától nem érkezett válasz, így abbahagytam a beszélést és a bal oldalamra fordulva engem is lassan elnyomott az álom.