Első fejezet

Befordulva a Jensen Street-re már ott is voltunk a tábor parkolójában, ahol egy busz állt a tábor nevének feliratával néhány autó mellett. Izgatott voltam az előttem álló 2 hét miatt, hiszen még sosem voltam ennyi ideig távol aputól és a tesómtól,Chadtől, mióta édesanyám meghalt.

Az események óta magamba fordulva olvastam a könyveket a szobámban. Nem voltam hajlandó onnan elmozdulni. Egyszerűen nem volt kedvem semmihez és senkihez. Senki nem tudott rajtam segíteni és ebben az volt a legnagyobb baj, hogy magam sem tudtam ezzel mit kezdeni. Vagy sírtam vagy könyveket olvastam,csak akkor hagytam el a szobámat,ha az az indok nagyon fontos volt. 

Kiszállva édesapám bekísért a portára, ahol jelentkezni kellett segítőként. Az épületet kívül sima fehér festék borította. Belépve viszont teljesen más volt. A falak halvány sárgára voltak festve, szemmagasságban pedig barna lambéria vette körül. Nem volt csicsás, hanem letisztult. Nem keltette azt az érzést az emberben, hogy valami exkluzív helyre jött volna, hanem pont azt sugározta, hogy itt egy csapat lány lesz elszállásolva. A portáshoz sétálva egy középkorú férfi dugta ki a fejét, aki látva a táskáimat a helyéről felkelve egyből segített és elvette azokat. Illedelmesen bemutatkozott és a szobához kísért, ahol a tábor idején lakni fogok. A szoba a földszinten foglalt helyet. Belépve Mr. Benett, a portás, lerakta a cuccaimat a földre és kiment. A három ágyas szoba bal sarkában egy lány pakolászott. Érkezésemre abbahagyta, majd széles  mosollyal odalépett hozzám a kezét nyújtva.

- Szia! Gloria Kohler vagyok! Nagyon örvendek! - mondta kezet rázva velem.

- Szia! Én Amelia Turner vagyok! Örülök, hogy megismertelek!-mutatkoztak be neki illedelmesen.

- Ez az első táborod? - kérdezte vidáman és kíváncsian.

- Igen! Nem rég lettem 16, szóval most vagyok itt először.

- Körbe vezesselek?

- Lehet róla szó, azt nagyon is megköszönném. – feleltem hálásan.

- Akkor gyere! - mondta majd elindultunk.

Apu ott állt az ajtóban, odaérve hozzá egy puszit nyomtam az arcára.

Azt hiszem itt van az ideje,hogy elköszönjek tőle. Olyan furának hatott az egész, hiszen három éven át még egy napot sem voltam tőlük távol, most pedig egyből két hétre mentem el.

- Azt hiszem hülye döntés volt, hogy eljöttem! - ismertem be.

- Dehogy is! Mi megleszünk, ne aggódj. Csak érezd jól magad, hisz ebben a korban ez a feladatod kincsem! - mondta és szavai beleégtek a gondolataimba.

- Gondolod az a helyes, hogy táborokban veszek részt? – kérdeztem furán, hiszen számomra olyan hihetetlen volt, hogy nem a családommal vagyok, hanem egy táborban.

- Persze! Érezd jól magad és mi vigyázni fogunk egymásra! Kérlek te is ezt tedd és légy boldog! Végre egy kicsit elhagyod az otthoni feszültséget és élvezed az életed. - mondta és egy puszit biggyesztett a homlokomra.

Utolsó szavait emésztettem. Lehet igaza van és gyerek kell legyek? Dehogy lehetnék az a történtek után? Fogalmam sem volt, hogy erre milyen választ adjak.

- Kezdhetnénk a kertben. - javasolta a gondolataimat megszakítva.

- Rendben! - mondtam egy kicsit feszülten és követtem.

A három év alatt mindenki csak sajnálkozva pillantott rám anyukám halála után. Nem azt nézték, hogy én ki vagyok, hanem azt, hogy milyenné váltam. Mosolyom eltűnt egy időre és a tanórákon magam elé meredtem. Nem volt mit néznem, csak nem akartam senkivel sem szemkontaktust felvenni. Szóval fura volt számomra Gloria lelkesedése, hogy megmutassa a tábort. Már rég voltak ilyen figyelmesek velem.

- Ez itt a tábor egyik legkedveltebb pontja: A tábortűz rakó hely. Majdnem minden este itt van a vacsora. Ilyenkor mindig leülünk egymás mellé a fatuskókra és beszélgetünk. Szoktunk sok féle játékot is játszani, amik nagyon viccesek. - mondta.

 A hely nagyon barátságosnak tűnt. Tetejét fa borította, hogy eső esetén se kelljen a játékot és a vacsorát abbahagyni. A tűzrakótól nem messze egy mesterséges tó foglalt helyet, ami a tábor kellős közepén volt.

- Gyere velem! Megmutatom a táborozók másik kedvenc helyét, a Szórakozás Termét! - mondta majd egy közeli épülethez vezetett, ahol három fiút pillantottam meg a távolból. Az épület egy nagyon szép terasszal rendelkezett, a kinti része barna térkővel volt körberakva.

- Sziasztok! Be szeretném mutatni Amelia-t, most van itt először! - köszönt a fiúk mellé érve, majd bemutatott nekik.

- Szia! Watson vagyok, ő pedig Brad és a terasz oldalában ülő, pedig Ron! - mutatkozott be egy Down-szindromás fiú, aki láthatóan megörült a társaságomnak. Nagyon kedvesnek tűnt, így ránézve elmosolyodtam.

- Nyugi Watson, még Sherlock nem jött meg! - mondta viccelődve Brad, aki nem rég ért a fiú mellé a bemutatkozása után, aztán ő is a kezét nyújtva közeledett felém.

- Szia! Ne sajnáld a szóvicc miatt, mert hidd el nekem, hogy ő is élvezi! - mondta nevetve.

Ron a nevetésünkre megfordulva megindult felénk és belenézve a szemébe már tudtam, hogy végem van teljesen. Lassan felénk sétált. Egy kék kockás inget viselt barna nadrággal. Eszméletlenül helyes volt.