Második fejezet

Komótos sétájából utalva fel akarta kelteni a figyelmemet. Hát, ha nem is állt ez a szándékában, akkor is sikerült neki. Nagyon is felkeltette. Mosolya és világoskék szeme teljesen elvarázsolt. Bevonulása után barna hajába túrva ért mellénk. Egy kis gyomorgörcsöt is kaptam adottságai láttán. De ez a bevonulása alatt kezdődött el.

- Szia! - mondtam erőt véve magamon.

- Szia, Ron Kohler! - mutatkozott be és egy kicsit ledöbbentem.

-Ő a testvéred? - kérdeztem Gloria irányába fordulva meglepetten, aki végig a jobbomon állt.

A két srác, Watson és Brad, a testvéri kapcsolat észrevételénél is még mindig ott álltak nem messze barátjuktól. Remélem nem feltűnően  aléltam el a látványától. Próbáltam leplezni, de nem tudom mennyire sikerülhetett.

- Igen! Én vettem rá megint, hogy velem jöjjön, mert a tavalyi nagyon tetszett neki. Akkor volt itt először. - magyarázta.

Kínos csend következett. Senki nem szólt semmit, csak a fejünkből bámultunk kifele.

- Srácok! Lépjünk! Majd találkozunk az esti megnyitón lányok! - mondta a csendet megtörtve egy kacsintás kíséretében Brad, majd a két fiú őt követve elmentek az apartmanuk irányába.

A fiúk más épületben voltak elszállásolva. Még a fiúk lakóépülete is a lehető legmesszebb helyezkedett el a lányokétól.

Hosszasan meredtem az egyre csak távolodó alakjuk irányába, mikor Gloria hozott vissza a valóságba egy csettintéssel.

- Hahó! Itt vagy Amelia? - kérdezte.

- Persze! Bocsánat! Van még valami érdekes helyszín, amit nem mutattál még meg nekem? - kérdeztem a témát elterelve, hogy ne hozza szóba, miért is bambultam el annyira.

- Csak mesélni valóm lenne, de azt majd este, mert hamarosan kezdődik a megnyitó és szeretnék elkészülni. - mondta, aztán visszaindultunk a szállásunk irányába.

Az úton visszafelé beszélgettünk és sokat megtudtam Gloriaról. 19 éves, van egy Corgi fajtájú kutyája, Cassidy, akit még Rontól kapott a 10. szülinapjára. Van egy kistestvérük, őt pedig Kiaranak hívnak és még csak 11 éves. Az édesapja befektető, így sokat utazik az országban. Édesanyja, pedig orvos, mint az enyém is volt. És a legfontosabbat kihagytam: Van egy nagyon helyes testvére, akit Ronnak hívnak és 21 éves.

A szobánkba érve átöltöztünk. Sokáig kutakodtam a bőröndömben, mikor az alján megpillantottam egy rózsaszín csipkével borított térdig érő darabot.

Míg én a ruhámmal bajlódtam, ő addig a fürdőben volt, mikor hangosan intézett hozzám egy kérdést.

- Segítesz kivasalni a hajamat? - kérdezte, majd a fürdőbe lépve bólintottam és kivettem a kezéből a hajvasalót.

Kérésére a végét begöndörítettem, a tetejétől pedig egyenesre vasaltam. Gesztenyebarna hajában a göndör tincsek igazán jól mutattak, főleg ahhoz a ruhához, amit viselt. Egy egyszerű minta nélküli világoskék darabot vett fel. Nagyon jól állt rajta.

 Elmerengve azon gondolkodtam, hogy mennyire furcsa dolgot csinálok. Vagyis inkább számomra volt furcsa. Szerintem ezek a pillanatok kimaradtak az életemből, hogy lányos dolgokkal foglalkozzak. Hogy párnacsatákat rendezzek vagy bármi ilyen dolgot. Sosem kért meg engem senki ilyenekre. Soha nem is hívtak meg sehova. Biztos én lettem volna az a kislány, aki érzelmeivel tönkreteszi a játékot, ami olyan jó szórakozásnak tűnt a másik szemszögéből. Meg is értem őket. A folyton magába roskadó lánnyal nekem sem lett volna kedvem játszani. Az akkori barátaim magamra hagytak akkor, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk. De nem tudtam mit csinálni. Olyan fájdalom uralkodott rajtam, amit senkinek sem kívánok. Teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj és vitt minden épp  érzésemet. Nem tudtam feldolgozni, hogy az édesanyámat többet nem látom. Egy ekkora gyereknek ezt az érzést egyszerűen nem szabadott volna átélnie.

- Kész van! - mondtam neki az utolsó tincset alját is begöndörítve.

- Azta! Nagyon szép lett! Köszönöm! - mondta átölelve engem, ami nagyon jólesett. Rég öleltek meg baráti szándékkal.

- Mehetünk? - kérdeztem, majd felvettem a nyakláncomat, amit még anyukámtól kaptam a 8. szülinapomra.

- Persze! - mondta mosolyogva.

Beérve a Szórakozás Termébe helyet foglaltunk Brad-ék mellett. Rengetegen voltak a táborozók. Mindenhol csillogó szemekkel és széles mosollyal üldögélő fiatalt láttam. Megható volt, hogy anya mit is vitt véghez. Hogy mennyire szép mozgalom volt az, hogy  

a tábort létrehozta. Nagyon büszke voltam és biztos ő is örülne, hogy mennyire kedvelt hellyé vált az ő ötlete, amit végigvitt.

Gondolataim elkalandozásából Gloria hozott vissza.

- Megint elkalandoztál? - kérdezte nevetve.

- Igen! Bocsi megint, csak megfigyeltem a többieket.

Nem kellett volna füllentenem, de nem akartam elmondani, hogy az édesanyám meghalt és azért kalandozok el annyira sokszor.

- Mint miután elmentünk vagy mikor bemutatkoztunk egymásnak? - kérdezte szórakozottan Brad.

A hozzászólását figyelmen kívül hagyva csak mosolyogtam egyet. Nem tudtam egy árva szóval sem válaszolni a kérdésére.